Az összetörés határán...
14.rész
Az órák, percek, másodpercek, nagyon lassan teltek. Már otthon akartam lenni, és elkezdeni költözködni, de még nem volt itt az ideje... az órák lassan csak csak elteltek, és ahogyan Dénesnek megigértem, vele voltam délután. Elmentünk, ettünk egy fagyit, majd leültünk a parkba, és ott beszélgettünk minden féléről. Mikor haza értem, úgy éreztem magam mint egy hulla... Csak a házit tudtam megirni, utána fürödtem, majd le feküdtem aludni. Tizenegy órakor arra keltem, hogy csörög a telefonom, Tomi volt az... Felvettem, de rossz érzés keritett el. Tomi köszönés nélkül elkezdte mondani amit akart.
-Ha tudom, hogy ezt gondolod rólam, akkor nem álltam volna veled szóba. Csak tudnám miért nem mondtad el előbb...
-Miről beszélsz?
-Az üzenetről, amit küldtél nekem, hogy mindig is utáltál, és csak boldog voltál attól hogy eltűntem az életedből.
Nagy sokk ért. Nem tudtam milyen üzenetről beszél, még nem hallottam ilyen hangnemben beszélni... Ijesztő volt... Nem viccel.
-Milyen üzenet?-Már már a sirás kerülgetett, miért beszél igy? Megbántottam valamivel? De nem volt időm ezen agyalni, mert jött is a válasz...
-Ha!-Nevetett fel kinosan-A délután elküldött üzenetre nem emlékszel?-attól, amit mondott, és elmondta kirázott a hideg, és még jobban sirhatnékom támadt.-Na mi van? Csak üzenet képében van nagy szád, mi?-Lehet hogy ő rajta is eluralkodott a sirhatnék? Mert nagyon jó szinjátszó, kitapasztaltam, néha csak tátottam a szám rajta, olyan ügyesen szinészkedik, de most nem sikerült, megcsuklott a mondat közben a hangja.
-Tomi!-Szinte üvöltve, sirással gyötrő hangon szólva hozzá.-Te tényleg elhiszed hogy ilyet küldenék neked? Ennyire nem bizol bennem?-Egy darabig csönd volt a vonalban, majd megszólalt.
-Nem.-Válaszolta, teljesen nyugodt hangon.
Ebben a pillanatban, az volt a legnagyobb vágyam, hogy megszűnjek létezni. Az egész testem lefagyott, egy végtagomat sem éreztem, nem tudtam mozdulni. Csak egy szóra tudtam gondolni: Nem. Méghozzá Tomi szájából. Azt jelképezte nem bizik bennem. Mikor végre ki tudtam préselni pár szót magamból, megszólaltam:
-To...- A vonal megszakadt.
A könnyeim jobban folytak, megpróbáltam újra felhivni. Nem vette fel. A könnyeim mégjobban folytak, az ajtó kilincsére kitettem egy olyan feliratot hogy ''Jól vagyok, csak egyedül akarok lenni'' anya miadt, majd kulcsra bezártam az ajtót. Lerogytam az ágyamra. Sirtam, zokogtam, az volt életem legrosszabb estélye. Az utolsó emlékem az volt, hogy a párnámat magamhoz ölelve zokogok, és valaki kopog...
-Ha tudom, hogy ezt gondolod rólam, akkor nem álltam volna veled szóba. Csak tudnám miért nem mondtad el előbb...
-Miről beszélsz?
-Az üzenetről, amit küldtél nekem, hogy mindig is utáltál, és csak boldog voltál attól hogy eltűntem az életedből.
Nagy sokk ért. Nem tudtam milyen üzenetről beszél, még nem hallottam ilyen hangnemben beszélni... Ijesztő volt... Nem viccel.
-Milyen üzenet?-Már már a sirás kerülgetett, miért beszél igy? Megbántottam valamivel? De nem volt időm ezen agyalni, mert jött is a válasz...
-Ha!-Nevetett fel kinosan-A délután elküldött üzenetre nem emlékszel?-attól, amit mondott, és elmondta kirázott a hideg, és még jobban sirhatnékom támadt.-Na mi van? Csak üzenet képében van nagy szád, mi?-Lehet hogy ő rajta is eluralkodott a sirhatnék? Mert nagyon jó szinjátszó, kitapasztaltam, néha csak tátottam a szám rajta, olyan ügyesen szinészkedik, de most nem sikerült, megcsuklott a mondat közben a hangja.
-Tomi!-Szinte üvöltve, sirással gyötrő hangon szólva hozzá.-Te tényleg elhiszed hogy ilyet küldenék neked? Ennyire nem bizol bennem?-Egy darabig csönd volt a vonalban, majd megszólalt.
-Nem.-Válaszolta, teljesen nyugodt hangon.
Ebben a pillanatban, az volt a legnagyobb vágyam, hogy megszűnjek létezni. Az egész testem lefagyott, egy végtagomat sem éreztem, nem tudtam mozdulni. Csak egy szóra tudtam gondolni: Nem. Méghozzá Tomi szájából. Azt jelképezte nem bizik bennem. Mikor végre ki tudtam préselni pár szót magamból, megszólaltam:
-To...- A vonal megszakadt.
A könnyeim jobban folytak, megpróbáltam újra felhivni. Nem vette fel. A könnyeim mégjobban folytak, az ajtó kilincsére kitettem egy olyan feliratot hogy ''Jól vagyok, csak egyedül akarok lenni'' anya miadt, majd kulcsra bezártam az ajtót. Lerogytam az ágyamra. Sirtam, zokogtam, az volt életem legrosszabb estélye. Az utolsó emlékem az volt, hogy a párnámat magamhoz ölelve zokogok, és valaki kopog...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése