17.rész

Nem csak én változtam...

17.rész

-Látom semmit sem változtál, Gitta!-Mondta az ismert alak, az ereimben pedig szinte megfagyott a vér. Nem tudtam egy szót se szólni.

Felállt, majd oda nyújtotta a kezét, hogy felsegitsen.

-Vicces, most én segitelek fel téged.-Mondta szinte nevetve. Majd hirtelen abbahagyta és megszólalt-nem ismersz meg?

-D-De igen, Máté...-Nagyon megváltozott, igazából ha azt a mély kék szemet nem látom, akkor fel sem ismerem.

-Amilyen rég láttalak annyira megváltoztál!-mondta, szinte sugárzó mosollyal

-Te is...-válaszoltam, nem akkora lelkesedéssel...

-Na, mi bajod van? Haragszol?

-Nem, csak nagyon meglepődtem...

-Látom rajtad hogy más is aggaszt, na! Mond csak!

-Tényleg csak meglepődtem... És hogy hogy vissza jöttél?

-Vissza költöztünk a közelbe! Tudod nagyon hiányoztál! Jó újra látni! Képzeld! Ugyan abba a suliba fogunk járni! (jövőre, mert Gittának ebben az évben lesznek a felvételizések, és a közelükben van egy művészeti gimnázium)

-Ó...-Mondtam fáradtan-Mi meg nemsokára fogunk költözni... Ma már anyukám el kezdett össze pakolni, én csak kicsit kijöttem sétálni...
Nagyon meglepődött...
-Még egy kicsit maradhattatok volna...
-Most már én is igy vagyok vele...-Mondtam szomorúsággal a hangomban, majd eszembe jutott, hogy nem régen mondtam azt, hogy nem aggaszt semmi-Vagyis... Hiányozni fog ez a ház... Itt nőttem fel.-mondtam, egy bárgyú vigyort erőltetve az arcomra.
-Rendben...-közben látszott rajta, hogy nem hisz nekem, de rám hagyta-Ha már megint nem foglak látni egy jó darabig, tölthetnénk együtt a napot?-kérdezte a hangjába minél több örömet sűritve, de lehetett hallani a hangjában a csalódottságot.
-Nem tudom, meg kell kérdeznem anyut, de nincs itt a telefonom...
Ebben a pillanatban, a sarkon feltűnt anyu... Milyen jó az időzités...
-Jó napot Réka! Rég láttam!
-Akkor tényleg Máté vagy, nem csalt a szemem! Szia! Hogy meg nőttél! Mintha csak tegnap költöztetek volna!-Ez biztos hogy az én anyukám...-Van kedved velünk ebédelni? Gitta is biztos örülne neki!-mondta anyukám, óriási mosollyal az arcán...
Egy 'kedves' pillantást vetettem anyukám felé, majd mentem utánuk. Amikor hazaértünk, anyu lepakolt.
-Éhes vagy Máté?-persze engem nem kérdez...
-Tudnék enni.
-Rendben, remélem szereted a krumplipürét rántott hússal.
-Igen, szeretem.-mondta-Leülünk?-kérdezte tőlem, mire bólintottam.
Leültünk, és miközben arra vártunk, hogy az étel megmelegedjen, Máté váratlanul megszólalt.
-Azt értem hogy anyukád miért akar költözni, de azt nem hogy te miért...-mondta-Miért akarsz te is elköltözni?
-Hát... Nem is tudom...-Most már nem is akarok elköltözni...
-Akkor miért érzem úgy hogy oka van?-kérdezte, összehúzott szemekkel.
-Nem fontos, őszintén szólva, már nem is akarok...-a fiú arcán egyszerre több érzelem tükröződött, erőltetett együtt érzés, visszafogott öröm és tettetett szomorúság, de amit a legjobban ki lehetett mindből venni az csak egy volt: önelégültség. Hogy mitől volt önelégült azt nem tudom, de hirtelen nagyon kiváncsi lettem rá.
-Na és mi volt az amiért az elején el akartál költözni, és mi történt hogy már nem?-kérdezte, a beszélgetést folytatva.
Én őt ismertem a legjobban a barátaim közül, annyira, hogy azt is meg tudtam mondani mire gondol, de nagyon megváltozott, nem is ismerek rá. De, azt ki tudtam venni a hangjából, hogy titkol előlem valamit...
-Na?-kérdezte újra.
-He?
-Te tényleg alig változtál.- mondta, most igazi mosollyal az arcán.
nem akarok beszámolni neki, és igy legalább nyertem egy kis időt, mert anyukám pont ebbe a pillanatban jött be.
-Gyerekek, gyertek enni!
-Máris!-válaszoltuk egyszerre, majd elnevettük magunkat, bár, én nem azért nevettem mert jól esett...
Nos vége, találkozunk a következő részben! :)