23.rész

Mi lenne ha...

23.rész

-Mit keresel még mindig itt?- kérdeztem, azon a padon ülő Mátét, amin az előbb Tomival ültünk.

-Segítek kiszellőztetni a fejed.- majd mosolygott.-Csak ülj le és beszéljük meg!

-Előbb megyünk haza, ha meghallgatlak?

-Igen.

Leültem puffogva mellé, a szemébe néztem, majd a kezével elsöpört pár hajtincset az arcomból. Meglepődtem...

-Mióta nem láttalak, minden nap eszembe jutsz, nagyon hiányoztál...- A keze végig az arcomon volt. Majd közelített az arca.

A kezére csaptam, majd felálltam.

-Chh... Szóval ez volt az a feszültség kettőtök között! Te így mit akarsz? Mit vársz? Életem első csókja történt volna meg, de te beleszólsz! Most már értem miért volt ez az egész...

Ő is felállt, megpróbált átölelni, én hátráltam, majd lefagyott a lábam, annyira ideges voltam... Utol ért, átölelt, majd a fülembe súgta:

-Dobd el magadtól Tomit, légy az enyém, és én a tied.
Valamiért lepergett előttem, hogy mi lenne, ha ez megtörténne...
-Tomi, nem akarok többet veled lenni...
-Miért?- egy világ dőlt össze benne... Újra...
-Mert sose tudtam rád férfi ként tekinteni, nem kell még egy púp a hátamra.-Mindkettőnknek folynak a könnyei.-Na én mentem, szia.-majd sarkon perdültem.
Amint nem voltam látó távolságban, elkezdtem futni, egyenesen Máté karjaiban kötöttem ki. Meghallgatott, megvigasztalt, erőt adott... És megcsókolt, boldog voltam, ugyan tudtam rá férfi ként gondolni, de... De semmit nem éreztem iránta... Olyan... Boldog szomorúság érzetem volt...
-Gitta!- nézett rám kécsébe esetten- Miért sírsz?! Válaszolj!
-Tessék? Mi történt?
-Sírsz!
Hozzáértem az arcomhoz, tényleg könnyes volt...
-Nem tudom, csak lejátszódott valami a fejemben...
-Mi? Mi az ami így megríkatott?
A látomásom igaz volt... Tényleg meghallgat, és meg is akart vigasztalni...
-Nem érdekes...-majd letöröltem az arcomról a könnyeket.
-De mondd el!
-De nem fontos...- próbáltam kiszabadítani magam az öleléséből, de nem engedett...
-De ameddig nem mondod el nem engedlek.
-Csak hogy mi lenne ha amit mondtál megtörténne, semmi több... Mondtam, nem fontos...
-Ez siratott meg?
-Én se vettem észre, hogy sírok...
Nem válaszolt, csak rám meredt, majd a vállamra tette a fejét... Majd egyre szorosabban ölelt... A szemembe nézett... Most ő sírt... Azért mégis csak fontos nekem, rossz volt így látni...
-Na, ne sírj!- próbáltam nyugtatni... Csak éppen rosszul... Mert csak egyre jobban sírt...- Majd segítek keresni egy lányt, aki elrabolja a szíved!- próbálkoztam továbbra is, hátha...
-Nincs szükségem segítségre. Én már megtaláltam!- mondta, komoly, de annál is szomorúbb szemmel...- És nem fogom feladni, ez csak pillanatnyi gyengeség!-mondta.
Fontos nekem, ő volt a legjobb barátom, és most is az, de ha ez így megy tovább, kárba vész a barátság... Nagyon remélem nem...
Köszi hogy elolvastad! :) Viszlát a kövi részben!