30.rész

Sziasztok! Nagyon köszönöm a +400 oldalmegjelenítést!

Újra a távolság...

30.rész

Dénes a randi után boldogan jött hozzám, hogy megköszönje, hogy rávettem. Örültem neki, végre ő is boldog lehet, Bettivel. Nagyon össze illenek. Bár csak nekem is ilyen könnyű lenne...
-Nem megmondtam, hogy kerüld ezt a Dénes gyereket?!
-Csak összehoztam Bettivel...
-Biztos?
-Ja...
-Biztos? Biztos?
-Nehogy úgy kezelj, mint aki szeret téged!
-Ha nem is most, de később...
-SE!
-Majd meglátjuk!
-Gitta! Gitta! Gitta!- futott felém Betti, majd a nyakamba ugrott- Nagyon, nagyon köszönöm!!!
-Alap! Miért ne segítettem volna?
-Mert Tominál sokkal mutatósabb, nem is értem, hogy hogy adhattad át!-ez mellbeverő volt...- De nagyon hálás vagyok!
-Sokáig! Azzal tudod visszafizetni a szívességet, ha mindig mosolyogni fogsz, és sokáig boldogok lesztek!- mosolyogtam rá, tiszta örömmel, de mégis elhomályosította az irigység...
-Rendben! Meglesz!- mondta, majd szaladt vissza szerelméhez.
-Így már elhiszem...
-Nem szoktam hazudni... Nem tudom miért feltételezted...
-Nem hagyod, hogy megismerjelek, nem tudhatom mit fogsz lépni...
-Valószínűleg így is fog maradni...
A nap további részében, Betti örömködött, Krisztián próbálkozott, és a látottak alapján, Tomi nagyon ideges és szomorú volt... Eldöntöttem, hogy írok neki anyu telefonjáról, hogy mi történt... Este... Vagy még délután...
Hazaértem, és abban a pillanatban elkértem anyu telefonját, és küldtem egy SMS-t:
-Szia, ma valami nagyon aggasztott téged, mi volt az?
Rövid időn belül jött a válasz:
-Ha holnap kettesben leszünk, elmondom... Személyesen akarom a tudtodra adni...
Ez az üzenet nagyon megijesztett... Itt valami nincs rendben...
Más nap egész végig ezen kattogott az agyam... Nem tudtam elképzelni, mi lehet ennyire rossz hír... Meg utált? Nem akar tovább várni? Nem tudom... Már majdnem elsírtam magam...
-Figyelsz te rám???
-Jaj! Ne haragudj, csak valamin nagyon gondolkodom...
-Hagyjuk... Nem kezdem elölről a storyt...
Szépen lassan... Eljött a délután, már csak le kell valahogy ráznom Krisztiánt...
-Most úgy se figyelek... Szerintem inkább menj haza...
-Ha veled vagyok is jó, nem kellenek szavak.
-Akkor azt mondom, egyedül mennék haza... Gondolkodni szeretnék...
-Min gondolkozol ennyire? Hogy még vissza is utasítasz?
Egy darabig még próbálkozott, de aztán beadta a derekát... Én elmentem a "mosdóba", jó sokáig elvoltam, szerintem el is indult... Miután visszamentem, megkerestem Tomit... Meg is találtam...
-Na? Mi az a rossz hír?
-Há-hát... Hát...-elsírta magát...-Hát... Ma-magán tanuló leszek... És nem engednek többet a közeledbe, mert cserben hagytál... De é-én tudom, hogy csak segítesz!
Igaz... A hír mellbe vert... A torkomon egy szó se jött ki... Az én könnyeim is kicsordultak... De kínomban mosolyogtam... A végén mégis sikerült pár szót kimondanom, azt is akadozva...
-É-én, azért re-mélem, ú-újra találkozunk... De... Sze-szeretnék az e-előtt adni valamit...
A könnyes arcommal lassan odahajoltam, és megcsókoltam elköszönés képp... Csodás érzés volt, egy csipetnyi fájdalommal...
Na... Remélem tetszett, ha igen, légy rendszeres olvasó, és ha akarod, írd meg a véleményed! :) Ha nem lépsz fel gyakran a blogger-ra, akkor pedig légy csoport tag, ahol mindig megkapod az értesítést, ha van új rész bárhol: https://www.facebook.com/groups/1198079376940046/?fref=ts