A múltam régebbről...
16.rész
-Anya! Anya! Mikor érünk az oviba?- Kérdeztem, izgatottan, élettel telve.
-Nyugalom Gitta! Mindjárt ott vagyunk!
-Hú de jó! Végre szerzek barátokat! De... De mi lesz ha nem tetszem nekik?
-Biztosan tetszeni fogsz nekik és sok barátot szerzel.
Megállt a kocsi.
-Megjöttünk!-Szólt anya.
-De jó!
Már el is indultam, szinte futva, amikor egy kisfiú hirtelen elém jött. Ugyan lassitottam, és nem volt nagy az ütközés, de mindketten hátra estünk!
-Nagyon sajnálom! Nem akartam neked menni!-Mondtam, aggodalommal a hangomban-Ugye nem esett bajod?-Majd felálltam, és odanyújtottam a kezem.
-Jól vagyok.-Majd megfogta a kezemet és felsegitettem- Az én nevem Máté, téged hogy hivnak?
-Gitta.
Máté, egy kicsit dundi kisfiú volt, gyönyörű tejfel szőke hajjal, még ovis ként is, ha csak a mély kék szemébe néztem, melegség töltött el.Bár akkor, még a külsőségek nem voltak fontosak az életemben, akkor még mertem barátkozni. És akkor sem akartak velem valami sokan barátkozni, de többen... De Máté teljesen más volt... Ő valóban a barátom volt, de az ovi utolsó előtti évében elköltöztek, mert hogy ő suliba ment, egy kemény, tőlünk messze lévő suliba... Egy darabig próbáltuk tartani a kapcsolatot, az elején minden nap beszéltünk, majd ez egyre ritkult, addig, amig egy levél sem érkezett. A róla együtt töltött napok emlékei egyre halványultak, mig azt nem hittem teljesen elfelejtettem őket... De nem... Elrejtettem, a lelkem legmélyére, hogy ne fájjon, hogy többet nem láthatom. Utána mentem az általános ba, ahol mindenki került, és igy kezdtem el hordani a bő pulcsikat, a sapkát és a szemüveget. Második év elején jött a suliba Dénes, ekkor kezdődött életem hat legkönnyesebb éve, legalább is azt hittem... Mig nyolcadikba, nem jött az életembe egy új remény, Tomi. Szép lassan ez is elmúlt, mert elment, és a könnyeimnek nem lehetett határt szabni... De azt még mindig nem értem, hogy kitől kapta az üzenetet... Sirás közben csak erre tudtam gondolni, és elmentem sétálni, hogy kiszellőztethessem a fejem, amikor...
Megállt a kocsi.
-Megjöttünk!-Szólt anya.
-De jó!
Már el is indultam, szinte futva, amikor egy kisfiú hirtelen elém jött. Ugyan lassitottam, és nem volt nagy az ütközés, de mindketten hátra estünk!
-Nagyon sajnálom! Nem akartam neked menni!-Mondtam, aggodalommal a hangomban-Ugye nem esett bajod?-Majd felálltam, és odanyújtottam a kezem.
-Jól vagyok.-Majd megfogta a kezemet és felsegitettem- Az én nevem Máté, téged hogy hivnak?
-Gitta.
Máté, egy kicsit dundi kisfiú volt, gyönyörű tejfel szőke hajjal, még ovis ként is, ha csak a mély kék szemébe néztem, melegség töltött el.Bár akkor, még a külsőségek nem voltak fontosak az életemben, akkor még mertem barátkozni. És akkor sem akartak velem valami sokan barátkozni, de többen... De Máté teljesen más volt... Ő valóban a barátom volt, de az ovi utolsó előtti évében elköltöztek, mert hogy ő suliba ment, egy kemény, tőlünk messze lévő suliba... Egy darabig próbáltuk tartani a kapcsolatot, az elején minden nap beszéltünk, majd ez egyre ritkult, addig, amig egy levél sem érkezett. A róla együtt töltött napok emlékei egyre halványultak, mig azt nem hittem teljesen elfelejtettem őket... De nem... Elrejtettem, a lelkem legmélyére, hogy ne fájjon, hogy többet nem láthatom. Utána mentem az általános ba, ahol mindenki került, és igy kezdtem el hordani a bő pulcsikat, a sapkát és a szemüveget. Második év elején jött a suliba Dénes, ekkor kezdődött életem hat legkönnyesebb éve, legalább is azt hittem... Mig nyolcadikba, nem jött az életembe egy új remény, Tomi. Szép lassan ez is elmúlt, mert elment, és a könnyeimnek nem lehetett határt szabni... De azt még mindig nem értem, hogy kitől kapta az üzenetet... Sirás közben csak erre tudtam gondolni, és elmentem sétálni, hogy kiszellőztethessem a fejem, amikor...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése